(This text is for demonstration purposes) The soldier with the green whiskers led them through the streets of the Emerald City until they reached the room where the Guardian of the Gates lived. This officer unlocked their spectacles to put them back in his great box, and then he politely opened the gate for our friends. "Which road leads to the Wicked Witch of the West?" asked Dorothy. "There is no road," answered the Guardian of the Gates. "No one ever wishes to go that way." "How, then, are we to find her?" inquired the girl. "That will be easy," replied the man, "for when she knows you are in the country of the Winkies she will find you, and make you all her slaves." "Perhaps not," said the Scarecrow, "for we mean to destroy her." "Oh, that is different," said the Guardian of the Gates. "No one has ever destroyed her before, so I naturally thought she would make slaves of you, as she has of the rest. But take care; for she is wicked and fierce, and may not allow you to destroy her. Keep to the West, where the sun sets, and you cannot fail to find her." They thanked him and bade him good-bye, and turned toward the West, walking over fields of soft grass dotted here and there with daisies and buttercups. Dorothy still wore the pretty silk dress she had put on in the palace, but now, to her surprise, she found it was no longer green, but pure white. The ribbon around Toto's neck had also lost its green color and was as white as Dorothy's dress. The Emerald City was soon left far behind. As they advanced the ground became rougher and hillier, for there were no farms nor houses in this country of the West, and the ground was untilled. In the afternoon the sun shone hot in their faces, for there were no trees to offer them shade; so that before night Dorothy and Toto and the Lion were tired, and lay down upon the grass and fell asleep, with the Woodman and the Scarecrow keeping watch. Now the Wicked Witch of the West had but one eye, yet that was as powerful as a telescope, and could see everywhere. So, as she sat in the door of her castle, she happened to look around and saw Dorothy lying asleep, with her friends all about her. They were a long distance off, but the Wicked Witch was angry to find them in her country; so she blew upon a silver whistle that hung around her neck. At once there came running to her from all directions a pack of great wolves. They had long legs and fierce eyes and sharp teeth. "Go to those people," said the Witch, "and tear them to pieces." "Are you not going to make them your slaves?" asked the leader of the wolves. "No," she answered, "one is of tin, and one of straw; one is a girl and another a Lion. None of them is fit to work, so you may tear them into small pieces." "Very well," said the wolf, and he dashed away at full speed, followed by the others. It was lucky the Scarecrow and the Woodman were wide awake and heard the wolves coming. "This is my fight," said the Woodman, "so get behind me and I will meet them as they come." He seized his axe, which he had made very sharp, and as the leader of the wolves came on the Tin Woodman swung his arm and chopped the wolf's head from its body, so that it immediately died. As soon as he could raise his axe another wolf came up, and he also fell under the sharp edge of the Tin Woodman's weapon. There were forty wolves, and forty times a wolf was killed, so that at last they all lay dead in a heap before the Woodman. Then he put down his axe and sat beside the Scarecrow, who said, "It was a good fight, friend." They waited until Dorothy awoke the next morning. The little girl was quite frightened when she saw the great pile of shaggy wolves, but the Tin Woodman told her all. She thanked him for saving them and sat down to breakfast, after which they started again upon their journey. Now this same morning the Wicked Witch came to the door of her castle and looked out with her one eye that could see far off. She saw all her wolves lying dead, and the strangers still traveling through her country. This made her angrier than before, and she blew her silver whistle twice. Straightway a great flock of wild crows came flying toward her, enough to darken the sky. And the Wicked Witch said to the King Crow, "Fly at once to the strangers; peck out their eyes and tear them to pieces." The wild crows flew in one great flock toward Dorothy and her companions. When the little girl saw them coming she was afraid. But the Scarecrow said, "This is my battle, so lie down beside me and you will not be harmed." So they all lay upon the ground except the Scarecrow, and he stood up and stretched out his arms. And when the crows saw him they were frightened, as these birds always are by scarecrows, and did not dare to come any nearer. But the King Crow said: "It is only a stuffed man. I will peck his eyes out." The King Crow flew at the Scarecrow, who caught it by the head and twisted its neck until it died. And then another crow flew at him, and the Scarecrow twisted its neck also. There were forty crows, and forty times the Scarecrow twisted a neck, until at last all were lying dead beside him. Then he called to his companions to rise, and again they went upon their journey. When the Wicked Witch looked out again and saw all her crows lying in a heap, she got into a terrible rage, and blew three times upon her silver whistle. Forthwith there was heard a great buzzing in the air, and a swarm of black bees came flying toward her. "Go to the strangers and sting them to death!" commanded the Witch, and the bees turned and flew rapidly until they came to where Dorothy and her friends were walking. But the Woodman had seen them coming, and the Scarecrow had decided what to do. "Take out my straw and scatter it over the little girl and the dog and the Lion," he said to the Woodman, "and the bees cannot sting them." This the Woodman did, and as Dorothy lay close beside the Lion and held Toto in her arms, the straw covered them entirely. The bees came and found no one but the Woodman to sting, so they flew at him and broke off all their stings against the tin, without hurting the Woodman at all. And as bees cannot live when their stings are broken that was the end of the black bees, and they lay scattered thick about the Woodman, like little heaps of fine coal. Then Dorothy and the Lion got up, and the girl helped the Tin Woodman put the straw back into the Scarecrow again, until he was as good as ever. So they started upon their journey once more. The Wicked Witch was so angry when she saw her black bees in little heaps like fine coal that she stamped her foot and tore her hair and gnashed her teeth. And then she called a dozen of her slaves, who were the Winkies, and gave them sharp spears, telling them to go to the strangers and destroy them. The Winkies were not a brave people, but they had to do as they were told. So they marched away until they came near to Dorothy. Then the Lion gave a great roar and sprang towards them, and the poor Winkies were so frightened that they ran back as fast as they could.
(Ez a szöveg demonstrációs célokat szolgál) A zöld bajuszú katona végigvezette őket Smaragdváros utcáin, amíg el nem értek a szobába, ahol a Kapuk Őre lakott. Ez a tiszt kinyitotta a szemüvegüket, hogy visszahelyezze a nagyszerű dobozába, majd udvariasan kinyitotta a kaput barátaink előtt. – Melyik út vezet a Nyugat gonosz boszorkányához? – kérdezte Dorothy. – Nincs út – válaszolta a Kapuk Őre. – Soha senki nem akar arra járni. – Akkor hogyan találjuk meg? – érdeklődött a lány. - Ez könnyű lesz - válaszolta a férfi -, mert amikor megtudja, hogy a Winkik országában vagy, meg fog találni, és mindannyian a rabszolgáivá tesz. – Talán nem – mondta a Madárijesztő –, mert el akarjuk pusztítani. – Ó, ez más – mondta a Kapuk Őre. "Soha még senki nem pusztította el, ezért természetesen azt hittem, hogy rabszolgákat fog csinálni belőled, ahogy a többit is. De vigyázz, mert gonosz és vad, és nem engedheti meg, hogy elpusztítsd. Nyugaton, ahol a nap lenyugszik, és nem találhatod meg őt." Köszönetet mondtak neki, elbúcsúztak tőle, és nyugat felé fordultak, lágy füves mezőkön sétálva, melyeket itt-ott százszorszépek és boglárkák tarkítottak. Dorothy még mindig azt a csinos selyemruhát viselte, amelyet a palotában vett fel, de most meglepetésére azt tapasztalta, hogy az már nem zöld, hanem tiszta fehér. A Toto nyakát körülvevő szalag is elvesztette zöld színét, és olyan fehér volt, mint Dorothy ruhája. A Smaragdváros hamarosan messze elmaradt. Ahogy haladtak előre, a talaj egyre durvább és dombosabb lett, mert ebben a nyugati országban nem voltak sem farmok, sem házak, és a talaj megmunkált. Délután a nap forrón sütött az arcukba, mert nem volt fák, amelyek árnyékot adnának nekik; úgy, hogy az éjszaka előtt Dorothy, Toto és az oroszlán elfáradtak, lefeküdtek a fűre és elaludtak, miközben a Favágó és a Madárijesztő vigyáztak. A nyugati gonosz boszorkánynak csak egy szeme volt, de az olyan erős volt, mint egy távcső, és mindenhová látott. Így hát, ahogy a kastélya ajtajában ült, véletlenül körülnézett, és látta, hogy Dorothy alszik, és körülötte voltak a barátai. Nagyon messze voltak, de a Gonosz Boszorkány dühös volt, hogy hazájában találta őket; így belefújt egy ezüst sípba, ami a nyakában lógott. Egyszerre minden irányból egy nagy farkasfalka futott hozzá. Hosszú lábuk, vad szemük és éles fogaik voltak. – Menj azokhoz az emberekhez – mondta a Boszorkány –, és tépd darabokra. – Nem fogod őket rabszolgává tenni? – kérdezte a farkasok vezére. – Nem – válaszolta –, az egyik ónból van, a másik szalmából; az egyik lány, a másik pedig oroszlán. Egyikük sem alkalmas a munkára, így apró darabokra tépheti őket. – Nagyon jó – mondta a farkas, és teljes sebességgel elrohant, a többiek nyomában. Még szerencse, hogy a Madárijesztő és a Favágó ébren voltak, és hallották a farkasok közeledését. – Ez az én harcom – mondta a Favágó –, hát állj mögé, és találkozni fogok velük, ahogy jönnek. Megragadta a fejszéjét, amelyet nagyon élesre készített, és amikor a farkasok vezére rájött a Bádogfavágóra, meglendítette a karját, és levágta a farkas fejét a testéből, így az azonnal meghalt. Amint fel tudta emelni a fejszéjét, egy másik farkas bukkant fel, és ő is a Bádog Favágó fegyverének éle alá esett. Negyven farkas volt, és negyvenszer öltek meg egy farkast, úgy hogy végül mind holtan hevertek egy kupacban a Favágó előtt. Aztán letette a fejszéjét, és leült a Madárijesztő mellé, aki azt mondta: "Jó harc volt, barátom." Megvárták, míg Dorothy másnap reggel felébred. A kislány nagyon megijedt, amikor meglátta a nagy bozontos farkashalmot, de a Bádogfavágó mindent elmondott neki. Megköszönte, hogy megmentette őket, és leült reggelizni, majd újra indultak útjukra. Ugyanazon a reggelen a Gonosz Boszorkány a kastélya ajtajához lépett, és kinézett az egyik szemével, amely messzire látott. Látta az összes farkasát holtan heverni, és az idegeneket még mindig átutazni az országán. Ettől még jobban feldühödött, mint korábban, és kétszer megfújta az ezüst sípját. Egyből egy hatalmas vad varjak csapata repült feléje, elég ahhoz, hogy elsötétítse az eget. És a Gonosz Boszorkány így szólt a Varjú királyhoz: "Röpülj azonnal az idegenekhez, vedd ki a szemüket, és tépd darabokra." A vadvarjak egy nagy nyájban repültek Dorothy és társai felé. Amikor a kislány látta, hogy jönnek, megijedt. De a Madárijesztő azt mondta: "Ez az én csatám, úgyhogy feküdj le mellém, és nem fog bántani." Így hát mindannyian a földön feküdtek, kivéve a Madárijesztőt, ő pedig felállt, és kinyújtotta a karját. És amikor a varjak meglátták, megijedtek, mint ezek a madarak mindig a madárijesztőktől, és nem mertek közelebb jönni. De a varjú király azt mondta: – Ez csak egy kitömött ember. Kiszúrom a szemét. A Királyvarjú rárepült a Madárijesztőre, aki elkapta a fejénél, és addig csavarta a nyakát, amíg meg nem halt. És akkor egy másik varjú repült rá, és a Madárijesztő is kicsavarta a nyakát. Negyven varjú volt, és a Madárijesztő negyvenszer csavarta el a nyakát, míg végül mindegyik holtan hevert mellette. Aztán hívta társait, hogy keljenek fel, és ismét útra keltek. Amikor a Gonosz Boszorkány ismét kinézett, és látta, hogy az összes varja egy kupacban hever, szörnyű dühbe gurult, és háromszor belefújt az ezüst sípjába. Azonnal nagy zümmögést hallottak a levegőben, és egy fekete méhraj repült feléje. "Menj az idegenekhez, és szúrd halálra!" – parancsolta a Boszorkány, a méhek pedig megfordultak és gyorsan repültek, míg el nem értek, ahol Dorothy és barátai sétáltak. De a Favágó látta őket jönni, és a Madárijesztő eldöntötte, mit tegyen. – Vedd ki a szalmám, és szórd szét a kislányra, a kutyára és az Oroszlánra – mondta a Favágónak –, és a méhek nem tudják megcsípni őket. Ezt a Favágó megtette, és amikor Dorothy szorosan az Oroszlán mellett feküdt, és a karjában tartotta Totót, a szalma teljesen beborította őket. A méhek odajöttek, és a Favágón kívül senkit nem találtak megszúrni, ezért rárepültek, és minden csípésüket letörték az ónból, anélkül, hogy a Favágót megbántották volna. És ahogy a méhek nem tudnak élni, ha a csípésük eltörik, ez volt a vége a fekete méheknek, és szétszórva hevertek a Favágó körül, mint kis halom finom szén. Aztán Dorothy és az Oroszlán felállt, és a lány segített a Bádog Favágónak újra visszatenni a szalmát a Madárijesztőbe, amíg olyan jól nem lett, mint valaha. Így hát újra nekivágtak az útnak. A Gonosz Boszorkány annyira dühös volt, amikor meglátta fekete méheit apró szénhalmazokban, hogy megütötte a lábát, tépte a haját és csikorgatta a fogát. Aztán felhívta egy tucat rabszolgáját, akik a Winkiek voltak, és éles lándzsákat adott nekik, mondván nekik, hogy menjenek az idegenekhez, és pusztítsák el őket. A Winkiék nem voltak bátor népek, de úgy kellett tenniük, ahogy mondták. Így hát elvonultak, mígnem Dorothyhoz értek. Ekkor az Oroszlán nagyot üvöltött és feléjük ugrott, szegény Winkiék pedig annyira megijedtek, hogy amilyen gyorsan csak tudtak, visszarohantak.
⛵ This service allows compatible applications to easily counteract small device movements within their user interface. 🏝️ This can improve screen readability and possibly alleviate motion sickness while on the go, e.g. while reading in a moving vehicle. 🛡️ The app needs your permission to know which window is visible on the screen. It does not read window contents. ℹ️ Find more info, implementation details and examples on: github.com/Sublimis/SteadyScreen
⛵ Ez a szolgáltatás lehetővé teszi a kompatibilis alkalmazások számára, hogy könnyen ellensúlyozzák a felhasználói felületükön belüli kis eszközmozgásokat. 🏝️ Ez javíthatja a képernyő olvashatóságát, és esetleg enyhítheti a mozgási rosszullétet útközben, pl. olvasás közben egy mozgó járműben. 🛡️ Az alkalmazásnak szüksége van az Ön engedélyére, hogy tudja, melyik ablak látható a képernyőn. Nem olvassa be az ablak tartalmát. ℹ️ További információkat, megvalósítási részleteket és példákat találhat a következő oldalon: github.com/Sublimis/SteadyScreen
This sets the desired sensor rate. Higher values may consume more battery. This may differ from the measured sensor rate as the system ultimately decides which rate to provide.
Ez beállítja a kívánt érzékelő frekvenciát. A magasabb értékek több akkumulátort fogyaszthatnak. Ez eltérhet a mért érzékelő frekvenciától, mivel a rendszer végső soron eldönti, hogy melyik frekvenciát adja meg.
None
user
The soldier with the green whiskers led them through the streets of the Emerald City until they reached the room where the Guardian of the Gates lived. This officer unlocked their spectacles to put them back in his great box, and then he politely opened the gate for our friends.
"Which road leads to the Wicked Witch of the West?" asked Dorothy.
"There is no road," answered the Guardian of the Gates. "No one ever wishes to go that way."
"How, then, are we to find her?" inquired the girl.
"That will be easy," replied the man, "for when she knows you are in the country of the Winkies she will find you, and make you all her slaves."
"Perhaps not," said the Scarecrow, "for we mean to destroy her."
"Oh, that is different," said the Guardian of the Gates. "No one has ever destroyed her before, so I naturally thought she would make slaves of you, as she has of the rest. But take care; for she is wicked and fierce, and may not allow you to destroy her. Keep to the West, where the sun sets, and you cannot fail to find her."
They thanked him and bade him good-bye, and turned toward the West, walking over fields of soft grass dotted here and there with daisies and buttercups. Dorothy still wore the pretty silk dress she had put on in the palace, but now, to her surprise, she found it was no longer green, but pure white. The ribbon around Toto's neck had also lost its green color and was as white as Dorothy's dress.
The Emerald City was soon left far behind. As they advanced the ground became rougher and hillier, for there were no farms nor houses in this country of the West, and the ground was untilled.
In the afternoon the sun shone hot in their faces, for there were no trees to offer them shade; so that before night Dorothy and Toto and the Lion were tired, and lay down upon the grass and fell asleep, with the Woodman and the Scarecrow keeping watch.
Now the Wicked Witch of the West had but one eye, yet that was as powerful as a telescope, and could see everywhere. So, as she sat in the door of her castle, she happened to look around and saw Dorothy lying asleep, with her friends all about her. They were a long distance off, but the Wicked Witch was angry to find them in her country; so she blew upon a silver whistle that hung around her neck.
At once there came running to her from all directions a pack of great wolves. They had long legs and fierce eyes and sharp teeth.
"Go to those people," said the Witch, "and tear them to pieces."
"Are you not going to make them your slaves?" asked the leader of the wolves.
"No," she answered, "one is of tin, and one of straw; one is a girl and another a Lion. None of them is fit to work, so you may tear them into small pieces."
"Very well," said the wolf, and he dashed away at full speed, followed by the others.
It was lucky the Scarecrow and the Woodman were wide awake and heard the wolves coming.
"This is my fight," said the Woodman, "so get behind me and I will meet them as they come."
He seized his axe, which he had made very sharp, and as the leader of the wolves came on the Tin Woodman swung his arm and chopped the wolf's head from its body, so that it immediately died. As soon as he could raise his axe another wolf came up, and he also fell under the sharp edge of the Tin Woodman's weapon. There were forty wolves, and forty times a wolf was killed, so that at last they all lay dead in a heap before the Woodman.
Then he put down his axe and sat beside the Scarecrow, who said, "It was a good fight, friend."
They waited until Dorothy awoke the next morning. The little girl was quite frightened when she saw the great pile of shaggy wolves, but the Tin Woodman told her all. She thanked him for saving them and sat down to breakfast, after which they started again upon their journey.
Now this same morning the Wicked Witch came to the door of her castle and looked out with her one eye that could see far off. She saw all her wolves lying dead, and the strangers still traveling through her country. This made her angrier than before, and she blew her silver whistle twice.
Straightway a great flock of wild crows came flying toward her, enough to darken the sky.
And the Wicked Witch said to the King Crow, "Fly at once to the strangers; peck out their eyes and tear them to pieces."
The wild crows flew in one great flock toward Dorothy and her companions. When the little girl saw them coming she was afraid.
But the Scarecrow said, "This is my battle, so lie down beside me and you will not be harmed."
So they all lay upon the ground except the Scarecrow, and he stood up and stretched out his arms. And when the crows saw him they were frightened, as these birds always are by scarecrows, and did not dare to come any nearer. But the King Crow said:
"It is only a stuffed man. I will peck his eyes out."
The King Crow flew at the Scarecrow, who caught it by the head and twisted its neck until it died. And then another crow flew at him, and the Scarecrow twisted its neck also. There were forty crows, and forty times the Scarecrow twisted a neck, until at last all were lying dead beside him. Then he called to his companions to rise, and again they went upon their journey.
When the Wicked Witch looked out again and saw all her crows lying in a heap, she got into a terrible rage, and blew three times upon her silver whistle.
Forthwith there was heard a great buzzing in the air, and a swarm of black bees came flying toward her.
"Go to the strangers and sting them to death!" commanded the Witch, and the bees turned and flew rapidly until they came to where Dorothy and her friends were walking. But the Woodman had seen them coming, and the Scarecrow had decided what to do.
"Take out my straw and scatter it over the little girl and the dog and the Lion," he said to the Woodman, "and the bees cannot sting them." This the Woodman did, and as Dorothy lay close beside the Lion and held Toto in her arms, the straw covered them entirely.
The bees came and found no one but the Woodman to sting, so they flew at him and broke off all their stings against the tin, without hurting the Woodman at all. And as bees cannot live when their stings are broken that was the end of the black bees, and they lay scattered thick about the Woodman, like little heaps of fine coal.
Then Dorothy and the Lion got up, and the girl helped the Tin Woodman put the straw back into the Scarecrow again, until he was as good as ever. So they started upon their journey once more.
The Wicked Witch was so angry when she saw her black bees in little heaps like fine coal that she stamped her foot and tore her hair and gnashed her teeth. And then she called a dozen of her slaves, who were the Winkies, and gave them sharp spears, telling them to go to the strangers and destroy them.
The Winkies were not a brave people, but they had to do as they were told. So they marched away until they came near to Dorothy. Then the Lion gave a great roar and sprang towards them, and the poor Winkies were so frightened that they ran back as fast as they could.
A zöld bajuszú katona végigvezette őket Smaragdváros utcáin, amíg el nem értek a szobába, ahol a Kapuk Őre lakott. Ez a tiszt kinyitotta a szemüvegüket, hogy visszahelyezze a nagyszerű dobozába, majd udvariasan kinyitotta a kaput barátaink előtt.
– Melyik út vezet a Nyugat gonosz boszorkányához? – kérdezte Dorothy.
– Nincs út – válaszolta a Kapuk Őre. – Soha senki nem akar arra járni.
– Akkor hogyan találjuk meg? – érdeklődött a lány.
- Ez könnyű lesz - válaszolta a férfi -, mert amikor megtudja, hogy a Winkik országában vagy, meg fog találni, és mindannyian a rabszolgáivá tesz.
– Talán nem – mondta a Madárijesztő –, mert el akarjuk pusztítani.
– Ó, ez más – mondta a Kapuk Őre. "Soha még senki nem pusztította el, ezért természetesen azt hittem, hogy rabszolgákat fog csinálni belőled, ahogy a többit is. De vigyázz, mert gonosz és vad, és nem engedheti meg, hogy elpusztítsd. Nyugaton, ahol a nap lenyugszik, és nem találhatod meg őt."
Köszönetet mondtak neki, elbúcsúztak tőle, és nyugat felé fordultak, lágy füves mezőkön sétálva, melyeket itt-ott százszorszépek és boglárkák tarkítottak. Dorothy még mindig azt a csinos selyemruhát viselte, amelyet a palotában vett fel, de most meglepetésére azt tapasztalta, hogy az már nem zöld, hanem tiszta fehér. A Toto nyakát körülvevő szalag is elvesztette zöld színét, és olyan fehér volt, mint Dorothy ruhája.
A Smaragdváros hamarosan messze elmaradt. Ahogy haladtak előre, a talaj egyre durvább és dombosabb lett, mert ebben a nyugati országban nem voltak sem farmok, sem házak, és a talaj megmunkált.
Délután a nap forrón sütött az arcukba, mert nem volt fák, amelyek árnyékot adnának nekik; úgy, hogy az éjszaka előtt Dorothy, Toto és az oroszlán elfáradtak, lefeküdtek a fűre és elaludtak, miközben a Favágó és a Madárijesztő vigyáztak.
A nyugati gonosz boszorkánynak csak egy szeme volt, de az olyan erős volt, mint egy távcső, és mindenhová látott. Így hát, ahogy a kastélya ajtajában ült, véletlenül körülnézett, és látta, hogy Dorothy alszik, és körülötte voltak a barátai. Nagyon messze voltak, de a Gonosz Boszorkány dühös volt, hogy hazájában találta őket; így belefújt egy ezüst sípba, ami a nyakában lógott.
Egyszerre minden irányból egy nagy farkasfalka futott hozzá. Hosszú lábuk, vad szemük és éles fogaik voltak.
– Menj azokhoz az emberekhez – mondta a Boszorkány –, és tépd darabokra.
– Nem fogod őket rabszolgává tenni? – kérdezte a farkasok vezére.
– Nem – válaszolta –, az egyik ónból van, a másik szalmából; az egyik lány, a másik pedig oroszlán. Egyikük sem alkalmas a munkára, így apró darabokra tépheti őket.
– Nagyon jó – mondta a farkas, és teljes sebességgel elrohant, a többiek nyomában.
Még szerencse, hogy a Madárijesztő és a Favágó ébren voltak, és hallották a farkasok közeledését.
– Ez az én harcom – mondta a Favágó –, hát állj mögé, és találkozni fogok velük, ahogy jönnek.
Megragadta a fejszéjét, amelyet nagyon élesre készített, és amikor a farkasok vezére rájött a Bádogfavágóra, meglendítette a karját, és levágta a farkas fejét a testéből, így az azonnal meghalt. Amint fel tudta emelni a fejszéjét, egy másik farkas bukkant fel, és ő is a Bádog Favágó fegyverének éle alá esett. Negyven farkas volt, és negyvenszer öltek meg egy farkast, úgy hogy végül mind holtan hevertek egy kupacban a Favágó előtt.
Aztán letette a fejszéjét, és leült a Madárijesztő mellé, aki azt mondta: "Jó harc volt, barátom."
Megvárták, míg Dorothy másnap reggel felébred. A kislány nagyon megijedt, amikor meglátta a nagy bozontos farkashalmot, de a Bádogfavágó mindent elmondott neki. Megköszönte, hogy megmentette őket, és leült reggelizni, majd újra indultak útjukra.
Ugyanazon a reggelen a Gonosz Boszorkány a kastélya ajtajához lépett, és kinézett az egyik szemével, amely messzire látott. Látta az összes farkasát holtan heverni, és az idegeneket még mindig átutazni az országán. Ettől még jobban feldühödött, mint korábban, és kétszer megfújta az ezüst sípját.
Egyből egy hatalmas vad varjak csapata repült feléje, elég ahhoz, hogy elsötétítse az eget.
És a Gonosz Boszorkány így szólt a Varjú királyhoz: "Röpülj azonnal az idegenekhez, vedd ki a szemüket, és tépd darabokra."
A vadvarjak egy nagy nyájban repültek Dorothy és társai felé. Amikor a kislány látta, hogy jönnek, megijedt.
De a Madárijesztő azt mondta: "Ez az én csatám, úgyhogy feküdj le mellém, és nem fog bántani."
Így hát mindannyian a földön feküdtek, kivéve a Madárijesztőt, ő pedig felállt, és kinyújtotta a karját. És amikor a varjak meglátták, megijedtek, mint ezek a madarak mindig a madárijesztőktől, és nem mertek közelebb jönni. De a varjú király azt mondta:
– Ez csak egy kitömött ember. Kiszúrom a szemét.
A Királyvarjú rárepült a Madárijesztőre, aki elkapta a fejénél, és addig csavarta a nyakát, amíg meg nem halt. És akkor egy másik varjú repült rá, és a Madárijesztő is kicsavarta a nyakát. Negyven varjú volt, és a Madárijesztő negyvenszer csavarta el a nyakát, míg végül mindegyik holtan hevert mellette. Aztán hívta társait, hogy keljenek fel, és ismét útra keltek.
Amikor a Gonosz Boszorkány ismét kinézett, és látta, hogy az összes varja egy kupacban hever, szörnyű dühbe gurult, és háromszor belefújt az ezüst sípjába.
Azonnal nagy zümmögést hallottak a levegőben, és egy fekete méhraj repült feléje.
"Menj az idegenekhez, és szúrd halálra!" – parancsolta a Boszorkány, a méhek pedig megfordultak és gyorsan repültek, míg el nem értek, ahol Dorothy és barátai sétáltak. De a Favágó látta őket jönni, és a Madárijesztő eldöntötte, mit tegyen.
– Vedd ki a szalmám, és szórd szét a kislányra, a kutyára és az Oroszlánra – mondta a Favágónak –, és a méhek nem tudják megcsípni őket. Ezt a Favágó megtette, és amikor Dorothy szorosan az Oroszlán mellett feküdt, és a karjában tartotta Totót, a szalma teljesen beborította őket.
A méhek odajöttek, és a Favágón kívül senkit nem találtak megszúrni, ezért rárepültek, és minden csípésüket letörték az ónból, anélkül, hogy a Favágót megbántották volna. És ahogy a méhek nem tudnak élni, ha a csípésük eltörik, ez volt a vége a fekete méheknek, és szétszórva hevertek a Favágó körül, mint kis halom finom szén.
Aztán Dorothy és az Oroszlán felállt, és a lány segített a Bádog Favágónak újra visszatenni a szalmát a Madárijesztőbe, amíg olyan jól nem lett, mint valaha. Így hát újra nekivágtak az útnak.
A Gonosz Boszorkány annyira dühös volt, amikor meglátta fekete méheit apró szénhalmazokban, hogy megütötte a lábát, tépte a haját és csikorgatta a fogát. Aztán felhívta egy tucat rabszolgáját, akik a Winkiek voltak, és éles lándzsákat adott nekik, mondván nekik, hogy menjenek az idegenekhez, és pusztítsák el őket.
A Winkiék nem voltak bátor népek, de úgy kellett tenniük, ahogy mondták. Így hát elvonultak, mígnem Dorothyhoz értek. Ekkor az Oroszlán nagyot üvöltött és feléjük ugrott, szegény Winkiék pedig annyira megijedtek, hogy amilyen gyorsan csak tudtak, visszarohantak.